Beköszöntött az ősz, én meg ezt próbálom dúdolgatni a hidegben, miközben leküzdök egy minden bizonnyal hegy méretű emelkedőt, legalább hamar kimelegszem. A doki mentesített egy hétre minden küldetés alól, így csak a szokásos köreimet róvom, CD lemezeket vadászva.
De az is lehet, hogy nem is így van a dal. Szörnyű, hogy nincs Google. Négy ember meggyötört emlékezete kellett, hogy Tracy Chapman-től nagyjából összerakjuk a "Telling Stories"-t, majd összeborulva sírtunk. Viccesnek hathat, de még egy futócsoportot is összehoztunk "Lírikus kör" néven, egy ideig komoly csereértéket biztosított egy-egy elfeledett sláger teljes dalszövege, kottája vagy CD inserttel. 
Az apokalipszis után kemény egy évünk volt, spártai fejadagok, a rádión csak az éppen aktuális rendeletek és túlélési útmutatókat lehetett hallgatni. Amikor kezdett egy kicsit jobb lenni és elmúlt az állandó rettegés, akkor valahogy az emberek megtörtek a nagy túlélésben. Minek túlélni, ha nincs miért élni. Egy pár tragikus öngyilkosság után elkezdtek zeneterápián gondolkodni, de nem volt meg a technikai háttér, amint ez kitudódott, az egész tábor, mint egy téli álmából felzizzenő méhkas, úgy rajzott ki mindenki kábeleket, átalakítókat, lemezeket és lejátszókat vadászni, három nap múlva meg lett minden, s a zeneterápiából megszületett RadioAbel. Egy picit visszakapott mindenki a múltjából egy darabot.
A legviccesebb mégis az volt, amikor egy megzakkant táborból kellett egy tudóst kimenekíteni, akinek a férje egy rezesbanda tagja volt, ő azért szólt a szintén zenész szeretőjének, s hát egészen bohém társaság lehetett, mert a megbeszélt időpontban a teljes banda, minden hangszerükkel együtt megjelent. Valamelyik szerencsétlennek mindig "elsült" a hangszere botladozás közben, csak úgy kapkodtuk a virgáncsokat a művészi terítéken felbúzdult zombik elől. De legalább most már élőzenei koncertjeink is vannak. 
Szóval óvatosan a zenei aláfestésekkel futás közben, vigyázzatok magatokra!