Kong a fejem, mint a tengeralattjáró acél teste az izolált magányban, a fejeket elnézve, mindenki kicsit maga alatt van, több tonna víz nyomásával fölöttünk.
Nem sok mindent lehet csinálni, de körbefutkosni és edzeni, na azt éppenséggel lehet, a katonaságnál gondoltak a tétlen órák megfelelő kitöltésére. Szóval szokatlan biztonságban rovom a köreimet.
Holnap kikötünk. A nap, ami még sehol sincs, a gondolat, ami csak gondot okoz. A magyar nyelv, a maga magányos evolúciójában tökéletesre fejlesztette a pesszimizmust. De mielőtt túlzottan elszaladnának a gondolataim, a bemondóban hallom a nevemet.
A vezérezredes, Jules Verne, minden exmoori túlélőnek adott időpontot. Mire sorra kerültem, már az íróasztal mögött ült, szórakozottan forgatott egy teli pohár whiskey-t a kezében, bár a jégkockák már javában olvadtak, az ital érintetlennek tűnt.

- Nézze, - s rám szegezte kemény tekintetét - én nem értek az ilyesmihez, de végső soron, mindannyiunkat ugyanabból az anyagból gyúrtak és ugyanaz a levegő éltet minket. Ennél kisebb igazságokra és egyensúlyra az Univerzumnak nincs ideje. Valószínűleg éppen elfoglalt helyrehozni a Föld ökoszisztémáját a globális katasztrófa küszöbéről. Néha arra gondolok megunta a sok elhalasztott nemzetközi megegyezést a széndioxid-kvóták betartásáról, s bedobta a Zombiapoklaipszist az egyenletbe: Tessék emberiség, Carpe Diem; most lehet csak igazán a mának élni! - Majd a magasba emelte a poharát, mintha egy láthatatlan erővel akarna koccintatni, majd egy fáradt sóhajjal az asztalra tette. Egy pillanatig az asztalt nézte, majd újra rám emelte komor tekintetét.
- Mint mondtam az Univerzum elfoglalt, legyen ön is az. Dolgozzék azon, hogy az elméje kényes egyensúlyát megtartsa, legyen mértékletes, józan, tartsa kondiban a testét, a vágyait, fejlessze a logikáját A valóságban semmi sem olyan szörnyű, mint ahogy azt elképzeljük. Ha pedig szenved, legalább szenvedjen jól. A fölösleges heroizmusért már Darwin-díjat sem adnak. 
Mint tudja, holnap kikötünk, 0400-kor eligazítás, 0600 gyakorlat, majd evakuációs tréning az elkövetkezendő napokban. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, a holnap még nem a miénk, de a máért még tehetünk. 
És az ég szerelmére, olvasson jó könyveket!

A Daunted tengeralattjárón ülünk és horgasztjuk a fejünket, s azon töprengek, hogy mit mondunk majd a gyerekeknek...
Ma reggel csak díszkíséretnek jelentkeztem, az Exmoor milíciának végre sikerült hozzáférnie a Daunted tengeralattjáró titkosított csatornájához, s az apokalipszis óta először, hazatérnek. Ez nem csak a régóta várt családtagok, férjek és feleségek ünnepe, hanem egy kiterjedt együttműködési megállapodásáé is egyben, mire ide eljutottunk... Persze nem csak emiatt pezsgett a vérem, mindenkinek ígértek legalább egy pohár pezsgőt! Egy posztapokaliptikus buli, végre! Azért kaptunk egy kis biztosítási feladatott, s ki is szúrtunk egy idegesen tikkelő és röhörésző alakot.
Eszelősök mindig akadnak, általában alapítanak valami zombiimádó kultuszt, holdfényben táncolnak félpucéran, s aztán előbb-utóbb megharaptatják magukat, rosszabb esetben valaki szerencsétlen kívül állót... De erre senki sem számított.
A fickót végül le kellett teperni, s átmotozáskor pezsgős kupakokat, s egy csomó gyanús elhasznált fecskendőt találtunk. Nagyon rossz érzésünk támadt. Az ünnepi beszéd már a végső akkordjainál járt, gyorsan kellett cselekedni. Sprinteltünk a rendezvény színpadhoz, közben torkunk szakadtából üvöltöttünk, s löktük ki az emberek kezéből az italokat. Elkéstünk. A generális kezéből még ki tudtuk verni a pezsgős poharat, de hiába ragadtuk magunkhoz a mikrofont üvöltve, keserű könnyek között néztük tehetetlenül, ahogy az ünneplő tömeg koccint, majd elkezdődik azaz átkozott köhögés.. Egyre csak futunk és futunk, de az idő könyörtelenül harapja ki a magáét. A gyerekek! - szólt a generális, őket még megmenthetjük!
Egy fél óra múlva már a Daunted fedélzetén voltunk, mindenkit átnéztek, sértetlenül megúszták a gyerekek, s a másik huszonkét túlélő. Huszonkettő. S egyre kínoz a kérdés, ugyan mi a jó istent mondunk majd a gyerekeknek, ha egyszer megkérdezik mivégre minden?
Legalább egy Macskabölcső lehetne nálam.

„Mit remélhet a Földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján?”
A Tizenegyedik Könyvet hamar el lehet olvasni. Egy szóból és egy pontból áll.
Így hangzik:
„Semmit.”

Vigyázzatok magatokra!

Csak semmi hörgés. Világomban minden Béla.

"Minden jól van, mert minden csak jobbá lesz."
Dale Carnegie

 Dr. Myers és Janine, személyesen kerestek meg a mai kiruccanásra. Az ősz nem mindenhol olyan romantikus, mint mondjuk Ady idején Párizsban, sőt inkább amolyan Móricz-féle Szegényemberekes mostanság... Nade, a lényeg a bacik és az ősz. A legjobb futóink sorra dőlnek ki, s a múltkor szerzett morfiumtól biztosan szépen eldelirálnának, de antibiotikumra lenne igazándiból szükségünk. A patikák már rég ki vannak fosztva, de találtunk egy gyógyszerfejlesztő céget, így hát nincs más hátra, mint előre.
Már a második ajtó után jackpot érzésem volt, némi libabőrrel, Alice csodaországban és egy Infected Mushroom borító posztapokaliptikus egyvelege. A falon mindenféle neonpasztel színekben búrjánzó és világító gombák, gyönyörű szimbiózisban trippelgető zombifeszületekkel a falon.
Óvatosan haladtunk a hatalmas komplexumban, végül megtaláltuk a gyártósort a kapszulázógépekkel és több hátizsáknyi gyógyszert kapkodtunk magunkra. Természetesen sikerült az egyetlen éber zombit felverni álmából, egy boldogabb szunyákat megért biztonsági őrt, de hál égnek két leszakadt bokával nem tudta megfutni élete legjobb cooper tesztjét, ami ilyen málhákkal a hátunkon pont kapóra jött, így is csillagokat láttam már a laktátküszöböm feszegetésétől.
Holnap minden bizonnyal kétszer is meg fogom gondolni, hogy állok, vagy ülök-e. De jó lesz!
Vigyázzatok magatokra!

Szerencsémre ma is csak egy kis gyűjtögetésre osztottak be, de egy kezdő futócsoport rosszul alkalmazta az életmentő McShell manővert és be kellett segíteni nekik egy kis sprintelt eltereléssel, ilyen az én formám.
A manővert egy bogárkutató fedezte fel, aki párhuzamot vélt felfedezni a zombimentalitás és a valamely kevésbé okos bolyos-bogarak között. A lényeg, ha egy futópár ugyanabban a pillanatban ellenkező irányba kezdenek futni tovább (ismétlem ugyanabban, nem szanaszét), a zombik (még a legéhesebb is) döntésképtelenek lesznek és egyenesen rohannak tovább. Nekem mindig a C64-es Lemmings játék jut róla eszembe. A rekord futópárosnak sikerült 123 darab zombit egy szakadékba kergetni. Egy hónapig naponta fürödhettek melegvízzel, szerintem a tábori koitusz rekordot is ők tartják. Ennyit a feromon elméletről.
Visszafelé megnéztem a szokásos kifüggesztett hirdetéseket és ezen akadt meg a szemem:
"Keresd Rubber Jenny-t, a gumist!
A leghatékonyabb személyi védelem a kondom feltalálása óta!
Gumiköppenyből készült könnyű alkar- és lábszárvédők, harapás és karmolás állóak!
Az apokalipszis még soha nem állt ilyen dögösen! 10 év cosplayes tapasztalattal!
Coventryben, Armourial Rd!"
Ezt majd checkolom, addig is vigyázzatok magatokra!

A remény résnyire nyitotta ajtaját, de az utánam kaptató lény közelsége, s az egyre sűrűsödő félelemtől lassan úgy éreztem a dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül. 
Még az egész zombi apokalipszis előtt éreztem valami hasonlót, egy zátony mellett búvárkodtam, s a merülőtársam szokása szerint elkolbászolt. 27 méteren voltunk, s emlékszem csak körbe akartam nézni, hogy épp merre jár, s kitekintettem a zátonyt körbeölelő végtelen kék mélységbe. Valószínűleg rosszul voltam kiegyenlítve, mert sípolásra lettem figyelmes, s minden idegszállammal megfeszítve koncentrálnom kellett, hogy jelentőséget társítsak a sípolás forrásának és értelmezni tudjam a búvárórámon villogó számokat. 35 méterre sikerült számomra szinte észrevétlenül süllyednem, miközben az agyam csúszott szét, próbáltam belekapaszkodni az utolsó értelmes gondolatomba: fel!

Szóval megfuttatom az emlékeimet, bent ragadtam egy High Tech vegyszergyár egy elszeparált részében, a társam, akinél fegyver van, pedig kint ragadt. Az operátor mielőtt végleg elnémult volna, annyit mondott, hogy talán átférek a szellőző járatokon, de onnantól fogva magamnak kell kiutat találnom. Csak férjek át, rebegtem magamban, soha többé nem nézek porcukros mákosgubára. A többi emlékem homályos, mint mondtam soha nem bírtam a horrort. Annyi rémlik, hogy mintha egyszerre lettem volna az Alien filmben, ahol még a Mesterséges Intelligencia is ellenem van, mint az Űrodüsszeia 2001-ben. Túlvilági cuppogás és kritikus hibaüzenetek jöttek az ipari hangszóróból. Egy ideig próbáltam azt képzelni, hogy Sigourney Weaverként egy exoskeletonba ülve bármilyen rémséggel leszámolok, de aztán eszembe jutott, hogy még vezetni sem tudok és egy rendes fehér atlétám sincs. Mindig azt hittem, hogyha valóban át kell élnem egy horror-sztorit, előbb lövöm fejbe magamat, minthogy halálra rémülten sikongassak. Jó, éppenséggel még fegyverem sincs. A legrosszabb részeknél az agyam visszavitt egészen kicsi koromig, amikor VHS-n néztük a húgommal a Jurassic Parkot, s a raptoros kergetőzős résznél bebújtunk a takaró alá egymás kezét szorítva, s azt mantráztuk, hogy ez csak egy film, ez csak egy film!
Remélem, mint a filmekben ezt a küldetést is valahogy úgy zárhatom le, hogy találok egy nagy piros gombot, amivel az egész kócerájt felrepíthetem a holdra. De egyelőre valószínűleg egy zombi és egy alien szerelemgyermeke cuppog utánam.
Vigyázzatok magatokra!

Pár éve a legnagyobb dilemmám az volt, hogy hogyan törjek ki az újpesti panelból, amit annak idején egy ipari szemétlerakóra sikerült az illetékeseknek felhúzni. Máig emlékszem a szegény szomszédnénikre, akik besárgult szomorú szemekkel, püffedt hassal és lehetetlenül soványra fogyott lábakkal beszélték meg egymás között, hogy kinek mennyit jósolt még a háziorvosa a májcirrózisból.
Most meg egy high-tech vegyipari cég gyomrában futkorászunk, hazmat overállt és mindenféle veszélyes folyadékokat gyűjtve, hátha hatástalanítani tudunk vele egy vegyirobbanószer utószennyezését, amit egyébként egy elkeseredett kamikaze akció keretében szabadított el az egyik település annak érdekében, hogy megállítsanak egy hatalmasra duzzadt zombihordát. Esélyük sem volt, az ő áldozatuk nélkül, valószínűleg mi sem lennénk már. De oda még el is kéne jutni valahogy. Ugyanis most az a nagy helyzet, hogy az egyetlen emberünk akinél fegyver van, kint ragadt. Én a szokásos módon elcsúsztam egy kipattant szemgolyón és vérzek (ami mostanság annyira veszélyes csak, mint vérző lábbal úszni a nagy fehér cápák között) egy hermetikusan lezárt raktárban. A vészfényben csak széttépett testrészeket látok, az egész kezd hasonlítani egy Stephen Kinges bestsellerre, már csak a ragyogás hiányzik. Én meg köztudottan nem bírom a horrort. Valahogy ki kell jutnom innen... Ki fogok jutni innen! Addig is vigyázzatok magatokra!

Ma konzultáció Dr. Myersszel, egy jó tanács, soha ne igyatok kotyogós kávét meetingek előtt, a végére lassan gordiuszi csomóba tekertem a lábaimat... De a lényeg, kezd apadozni a tábor gyógyszeres készlete, így a pirulák és az elsősegély dobozok prioritást élveznek. Gondolom mindenki tudja, hogy a gyógyszertárakat már az első hetekben kifosztották, a kórházak meg tele vannak zombikkal. Azt viszont kevesen tudják, hogy az öregek otthona maga a posztapokaliptikus világ kincsesbányája. Morfium, tapaszok, inzulin, asztma gyógyszerek, fájdalomcsillapítók, kötszerek, fertőtlenítők, de legrosszabb esetben is legalább 2 marék édességet össze lehet szedni, s a zombi populáció sem túl gyors, hál égnek.
Szóval épp kotorászok egy ilyen létesítményben, a táskám szinte tele, s bónuszként még egy csokoládés kalóriaitalt is találtam, mennyország... Valószínűleg elkényelmesedtem a pillanatban, mert azon kapom magamat, hogy a járókeretes zombinéniket már csak az asztal tartja nem túl távol tőlem, s talán kicsit túl közelről szemlélem, ahogy a hajdani Mrs. Smith egyik kezével folyamatosan beigazítja a felső fogsorát, ami azonnal is billen kifele szájpadlás és fél állkapocs híján... Miközben a másik rothadásnak indult kezével felém kapkod, s az az átkozott ablak be van ragadva.
Ekkor valami megmagyarázhatatlan történt. Kérem mindenki saját felelősségére vonja le a történet tanulságát.
Mrs Smith kapkodás közben felborított egy gyógyszeres tégelyt, szanaszét gurultak a pirulák. Abban a pillanatban abba maradt minden állati hörgés, csak a nyál csöppenését lehetett hallani, s mintha a májbeteg sárga szemeket egy pillanatra a félelem ittatta volna át. Nem tudom mi ütött belém, de elkezdtem rázni a gyógyszeres dobozokat és teli torokból üvöltöttem: itt az idő bevenni a gyógyszereket, tessék csak tessék!
És Mrs Smithtel az élen, járókeretes bravúrral fogta szökkenőre az első sor, egyenesen bele a mögöttük lévő sorba, akik kevésbé értve a szituációt, társaikon felbőszülve, 8 napon túl gyógyuló harapásokat kezdtek egymásnak osztani. A végét nem vártam meg, kapva az alkalmon, kirántottam az ablakot és már ugrottam is tova. 
Legalább kiharcoltam magamnak egy extra fürdést a héten és Dr Myers megígérte, ha fogászati beavatkozásra lesz szükségem, morfiumot kapok gyomorszájba térdelés helyett, az is valami. Holnap is küldetésnap, szóval vigyázzatok magatokra!