Szóval megfuttatom az emlékeimet, bent ragadtam egy High Tech vegyszergyár egy elszeparált részében, a társam, akinél fegyver van, pedig kint ragadt. Az operátor mielőtt végleg elnémult volna, annyit mondott, hogy talán átférek a szellőző járatokon, de onnantól fogva magamnak kell kiutat találnom. Csak férjek át, rebegtem magamban, soha többé nem nézek porcukros mákosgubára. A többi emlékem homályos, mint mondtam soha nem bírtam a horrort. Annyi rémlik, hogy mintha egyszerre lettem volna az Alien filmben, ahol még a Mesterséges Intelligencia is ellenem van, mint az Űrodüsszeia 2001-ben. Túlvilági cuppogás és kritikus hibaüzenetek jöttek az ipari hangszóróból. Egy ideig próbáltam azt képzelni, hogy Sigourney Weaverként egy exoskeletonba ülve bármilyen rémséggel leszámolok, de aztán eszembe jutott, hogy még vezetni sem tudok és egy rendes fehér atlétám sincs. Mindig azt hittem, hogyha valóban át kell élnem egy horror-sztorit, előbb lövöm fejbe magamat, minthogy halálra rémülten sikongassak. Jó, éppenséggel még fegyverem sincs. A legrosszabb részeknél az agyam visszavitt egészen kicsi koromig, amikor VHS-n néztük a húgommal a Jurassic Parkot, s a raptoros kergetőzős résznél bebújtunk a takaró alá egymás kezét szorítva, s azt mantráztuk, hogy ez csak egy film, ez csak egy film!
Remélem, mint a filmekben ezt a küldetést is valahogy úgy zárhatom le, hogy találok egy nagy piros gombot, amivel az egész kócerájt felrepíthetem a holdra. De egyelőre valószínűleg egy zombi és egy alien szerelemgyermeke cuppog utánam.
Vigyázzatok magatokra!