Pár éve a legnagyobb dilemmám az volt, hogy hogyan törjek ki az újpesti panelból, amit annak idején egy ipari szemétlerakóra sikerült az illetékeseknek felhúzni. Máig emlékszem a szegény szomszédnénikre, akik besárgult szomorú szemekkel, püffedt hassal és lehetetlenül soványra fogyott lábakkal beszélték meg egymás között, hogy kinek mennyit jósolt még a háziorvosa a májcirrózisból.
Most meg egy high-tech vegyipari cég gyomrában futkorászunk, hazmat overállt és mindenféle veszélyes folyadékokat gyűjtve, hátha hatástalanítani tudunk vele egy vegyirobbanószer utószennyezését, amit egyébként egy elkeseredett kamikaze akció keretében szabadított el az egyik település annak érdekében, hogy megállítsanak egy hatalmasra duzzadt zombihordát. Esélyük sem volt, az ő áldozatuk nélkül, valószínűleg mi sem lennénk már. De oda még el is kéne jutni valahogy. Ugyanis most az a nagy helyzet, hogy az egyetlen emberünk akinél fegyver van, kint ragadt. Én a szokásos módon elcsúsztam egy kipattant szemgolyón és vérzek (ami mostanság annyira veszélyes csak, mint vérző lábbal úszni a nagy fehér cápák között) egy hermetikusan lezárt raktárban. A vészfényben csak széttépett testrészeket látok, az egész kezd hasonlítani egy Stephen Kinges bestsellerre, már csak a ragyogás hiányzik. Én meg köztudottan nem bírom a horrort. Valahogy ki kell jutnom innen... Ki fogok jutni innen! Addig is vigyázzatok magatokra!